Valahogyan túlontúl korán kezdődik a nap – egy bizonyos zöld gomb megnyomása után olyasféleképpen bámulok a képernyőre, akár mondjuk kutya a gazdájára, amikor az a teraszra kilépve, labdával kezében: satöbbi. A képernyő alsó sávjában (ha jól emlékszem) piros csík, azon futnak az esemesek; többnyire azon versenyzők szellemi termékei, akik már hajnali nyolckor képesek haragudni bizonyos láthatatlan ellenfelekre – például olyanokra, akik „A HATALOM FATYLA MOGE BUJVA KESERITIK MEG AZ EMBER ELETET!”. Akadnak gyöngyszemek ezen a csíkon: „éjt a nappalba téve dolgozik” – ezt speciel tudtam szeretni, végkicsengéstől és politikai összefüggésektől (merthogy voltak ám) tökéletesen függetlenül. Ezenközben Norbert tornázik két fiatal nővel a képernyő nagyobbik részén, ráadásul kommentálja is. Ha az iskolákban naponta három órán át így tornáznának, mondja hirtelen, nem halnánk meg ilyen korán. Kicsivel később Claudia (Cémint Claudia) társalkodik további művészekkel egy filmről, ami magyar és vígjáték, és egy férfi megijed benne az elköteleződéstől, ebből pedig további komplikált helyzetek adódnak, amiket érdemes az alkotó szándéka szerint drámailag kibontani. Persze ezt már csak amúgy háttal nézem. Utána majd fürcsi, reggeli, Szomszédok, munka. Piac, kocsma. Kocsma, kocsma. Kocsma. Aztán álom, melynek fajsúlya közepesen könnyűtől a szörnyen nehézig terjedhet.

Ezt ezentúl egészen pontosan így fogjuk csinálni: máshogyan.

A vasárnap az (definíció szerint): szülői ház, Budaörs, nagyebéd, pálinka, vízszintes délután, és hogy ami valakinek templom, az nekem séta. A vasárnap sűrű: a buszok lassan és pontatlanul cipelnek, a mosolygós lányok egy estére megszűnnek mosolyogni; a kocsmában (a sörben) összeragadnak a buborékok, akár a kutyák néha – kellemesen hűvös hamburger kapható ma a sarkon egyébiránt. Az éjszakai buszok vezetői egytől egyig hétvégi-, netán hobby-buszvezetők, a hajléktalan csak úgy ímmel-ámmal ordibál: holnapra tartogatja magát igazán. Az idő kissé tétova: mondhatni éppen mondhatni lehet, hogy pontatlan.

Kövér manusnak érzem magam vasárnap, olyan kövérnek, aki lebegni tud a járda fölött. Nagyon ügyelt ugyanis az aznap elfogyasztott ételek fajlagos súlyára – legyen mondjuk éterfánk, felhőhabcsók, pipacspaprikás. Ilyenek.

És most, hogy ismét kellőképpen infantilis lettem az egész éjjel zajló írástól: íme egy rövidke részlet, melyet különösen ajánlanék M. kollégának, aki különösen szokta értékelni az ilyet. Az alábbi szöveget terveim szerint egy (szerepe szerint) teniszpályaőr mondja majd el. Majdnem pont így. Részletek alant:

„(Elgazosodott teniszpályán, rozsdás széken ülve, kezében egy zacskónyi megfagyott sültkrumplival, szájában kihunyt cigarettával, sunyin és üres tekintettel vigyorogva mondja:)

…Aztat te már baszhatod, apa. Azt csak az egyik hallgatag mókamiki merte felcsinálni, de hogy az felcsinálta, az szentírás. Emlékszek alaposan a szőke csajra is, mikor közeledett a szezonvég, itt évődött naphosszat a pályaszélen. Pont itt, látod, ha felgyüssz pár lépést a vaslétrán, mindjárt látod – na, ott, a bringóhintó kölcsönzőjének a bódéja mellett, ahova most oda van fagyva az a kurva napernyő, mint egy ilyen parabóla. A izé volt neki a kedvence, arra is emlékszek. A cirkuszos Feri. Az is a vurstli mellett lakott, a 14-es barakkban, aztán – gyere má feljebb két fokot, azt is látni innen – össze lett rakva a törpékkel. Nem annyira találta a helyét, hallod – az idomárokkal még eljárt borozni az In Memoriam-ba olykor, a Vilma mondogatta is, hogy jó srác, meg hogy a légynek se, vagy hogy a legyet is, vagy valami hasonló. Szóval a Vilma esküdözni mert volna rá, olyan jó gyerek volt, hallod. Meg az idomárok is bírták, baszod, olyan trükkökre tanították, hogy az konkrétan így beszarás. Hátrabukfencből etette a tigrist, de úgy, hogy nem hittem el. Aztán mikor szervezésileg átrakták a 14-esbe, akkor úgy összeesett a tag, hogy komolyan rossz volt nézni. Nem volt ilyen fajgyűlölő meg semmi, sőt bazmeg, kimondottan csipázta ez a fajokat. Csak aztán ott a törpék kiszívatták vagy mi – jó, mondjuk a törpe az állítólag nem számít ilyen fajnak, legalábbis a Vilma szerint nem, mindegy, faszombele. Aztán szervezésileg újból megoldották a srácot, mikor látták egy éjjel, hogy agyalják a törpék, és akkor átrakták asszem a 25-ösbe. Vagy várjál, most az mindegy, hogy hanyasba, a lényeg, hogy át, a másik lényeg meg az, hogy a hirdetési osztályhoz került.

…Na innét jött neki a bringóhintósokkal a kapcsolata, de hogy bazmeg, annak milyen egy tetű melója lett onnét, hallod, abba én is kereken belezakkantam volna. Mindennap ki kellett bérelnie egy ilyen tekerős szart, a vázra meg fölcsavaroznia indulás előtt egy ilyen erősáramú szart, egy ilyen megafont vagy mit, érted. Arra hozzá volt csatlakoztatva valami mikrofon – szóval a cirkuszos Feri fél kézzel kormányozott, fél kézzel a szája elé tartotta a mikrofont, két lábbal meg tekert, ment itten keresztül-kasul a körzetben. És közben ilyeneket szólt, hogy (orrhangon, mindent hosszan nyújtva) „Tiszteeelt publikúúúm!”, meg Hö-hőgyeíím ééé surajíím!”, meg „Csakííít, csakmóóst!” – a részletek most mindegyek bazmeg, a lényeg, hogy azér szezonvégre beletanult ebbe a szónokolásba. Mondta persze, hogy ilyenkorra már följebb szeretne ennél volni, de ki nem mondja, baszod.

…És a durva egyébként nem is az, ami a csajodat illeti, hanem az, ami a cirkuszos Ferivel lett. Mer bazmeg, hallod, a cirkuszintézetnek vagy minek a felső vezetése leszólt ide a helyieknek a körzetbe, hogy valaki járjon már utána, mégis miket mond ez, hogy nem-e vérlázító vagy ilyesmi. A főidomárnak meg nem volt belső embere ilyesmire, hogy lehallgatás, érted, ezér aztán kis mellékesért fölkérte a bringóhintósok biciklicsőszét, a Lacit, hogy jegyezze le, miket kurjongat. Lacinak ez messzemenőkig a testéhez volt állva, amúgy is kémkedésre tartják – majd megismered úgyis. Nagy egy fasz különben.

…Szóval, mikor a Feri fülébe jutott, hogy fentről lehallgatják a hangosbeszélőjét, akkor úgy összekapta magát, de pont úgy. Te bazmeg, az szónokolt onnantól, de mintaisten. Tiszta dörgedelem volt az egész körzet, és mentek is a beutaltak a hetes előadásra, akár az angyalkák. A Feri meg – de ezzel így, érted, ilyen fordított párhuzamosságba – közbe teljesen megnémult, hogy így se nem borozó, se nem kifőzde, se nem továbbá eszmecsere a bringósokkal, se nem satöbbi. Dörgött nappal, kussolt éjjel. De az a falat meg bírta repeszteni a torkával műszakban, utána meg merő egy kussolás lett az egész csávó.

…Az a te kis picsád meg állítólagosan pont ebbe a mély hallgatásába bírt beleszeretni, merhogy állítólag gyárilag volt neki némi vonzalma a mélységhez amúgy is – a Vilma legalábbis ezt gondolja. Fel lett az csinálva, baszod. Hanem a csajod állítólagos ilyen vízügyeiről ne engem kérdezzél, apa, javaslom. Van itt elég kretén, én meg nem akarnám szaporítani a számokat.”     

A tévé dünnyög a szomszéd szobában, a vodka pedig nyitva előttem – szükséges most egy bátorító korty indulás előtt. (A jó öreg Szent János-áldás – mellesleg az influenzáról dünnyög a tévém a nappaliban: hány beteg, hány oltás, hány kórház, hány fekhely, hány fiatal, hány öreg, hány enyhe, hány súlyos, hány ország, és végül hány áldozat. Ezt tanácsként nem adnám senkinek, de mivel hogy jó néhány öreg kocsmatöltelék szemmel láthatólag az életét tenné föl erre, hát közreadom: öt éve fogyasztok napi rendszerességgel alkoholt, és öt éve nem voltam lázas. Én nem látom bizonyítottnak az összefüggést e kettő között – a fent említett öreg kocsmatöltelékek igen. Némelyikük már több mint negyven éve nem volt lázas.)

Valahogy úgy vagyok benne ebben az estében, akár egy meglazult csavar – lötyögök és lötyög minden más is. Látom a Ferihegy felől emelkedő esti járatok navigációs lámpáit: egy raj ideges szentjánosbogár, na olyanok (és most veszem észre, hogy Szent János másodjára teszi tiszteletét e bejegyzésben, ami szerintem valószínűleg véletlen).

Összeborzolom a hajam, ha a híradónak vége, sálat kötök és indulok. (Két hét alatt két hajléktalan tarhált le a város különböző pontjain „Művész úr, ne haragudjon!” – megszólítással. Vagy összekevertek valakivel, vagy a sálnak van ilyen hatása. Legközelebb rákérdezek.)

Megutáltam a szavakat menet közben. Pont úgy és pont annyira utáltam meg őket, mint amennyire könyvesbolti eladóként (book sales manager – pardon) utálni tudtam a pénztárgépet, a pecséteket, az utalványokat, a reklámpólót, amit a hátsó raktárban magamra rángattam nyitás előtt. A mikrosütőt az irodában, a zacskóslevest, és azt, hogy amíg az ember magába kanalazza, percenként háromszor meglökik a széke támláját: „hol a faszba van a rohadt Updike, hol van az a szaros Kundera, hol van az Apám beájulna, meg a legújabb Müller, tudod, az a piros?”. Az iroda egyben raktárként is funkcionált – próbáltam félrenyelni, hátha végre megfulladok.

Egészen meggörnyedek a monitorom fehér fénye alatt, és közben tudom, hogy még napokig nem lesz semmi más: fogalmazni kell, apró, fekete égésnyomokat hagyni a fényes felületen, kigondolni a sorrendjüket, elképzelni a ritmust, hogy milyen lesz, ha valaki majd egyszer elszavalja. És a nap végén, mikor szavaim már annyira elszaporodtak, hogy túlerejüket érezvén éppen átvennék az irányítást a maradék elmém fölött: rohanni kell a kocsmába, aztán egy másodikba, aztán egy harmadikba, aztán egy negyedikbe – kifújni magamat a rohanás végén a Rézmálban, és felizgulni újra a szótlan élettől. Kipihenten távozni, és immáron kényelmesen átsétálni a Calgary nevű intézménybe – V. hajszíne mindig olyan, akár egy békebeli, vörös plüssfotelé, képtelenség nem beszélgetni vele, és alapjáraton így szólít meg: „Drágám!”. „Drágám, maga még ilyenkor is egy szál zakóban mászkál?” – emlékszik a részletekre, vélhetően megkaptam a törzsvendég-státuszt. Vannak dolgok, amiket fölösleges kimondani.

„Drágám, ma is át akar sétálni a hídon?” – mondom, emlékszik a részletekre, tudja, hogy utálom a villamost. Tudja, hogy melyik a kedvenc fotelem, hamutartót rak az asztalkára, s ilyenkor következik kötelező szerepjátékunk: „Nem bánja, ha rágyújtok?” – kérdem olyannyira bizonytalanul, amennyire csak bizonytalan tudok lenni ilyen részegen. „Nem, Drágám, ennél az asztalnál már lehet.” Nagyjából öt asztal van bezsúfolva akkora helyre, amekkora a nappalim. Ezzel együtt tökéletesen igaza van – rendnek kell lennie. Az ember kocsmájában sokkal inkább, mint az ember nappalijában. És miután megittam a fent említett kedvenc fotelemben a rumos teámat, valóban átsétálok a hídon.

…A budaörsi szülői házban töltöttem a nap nagyobbik részét, ebéd előtt csöppet csavarogni indultam – „munkaséta”, hogy egy klasszikust idézzek. Erős szél fújt, s az utcánkban – széles, autómentes, nyugodt betoncsík – két kislány gördeszkázott velem szembe. Egy idősebb nő rohant utánuk (tán a nagyanyjuk lehetett), vigyorgott és rémült arcot vágott ugyanakkor: felismerte, hogy a kiscsajok ötlete egyszerűen zseniális; ahogyan felismerte azt is, hogy az életben nem éri már utol őket. A két leányzó egy-egy szemeteszsákot tartott a szélbe, melyet a légáram feltöltött, s melynél fogva úgy húzta a lánykákat maga után, akár egy-egy spinakkerrel hátszelező vitorlást.

Arról ellenben fogalmam sincs, hogy állhattak meg az út végén, ahol egy betonnal bélelt vízelvető árok található, melynek partján veszett, kóbor kutyák évődnek naphosszat.   

Most pedig zene:

Megdöbbentően hülyének érzem magam. Megdöbbentően hülye is vagyok. Erre ébredtem.

Vasárnapnak kéne ma lennie, akkora a csönd. Percenként egy autó, a döglött, szürke betoncsíkon sehol egy lélek, én pedig lassanként lebattyogok az én szerelmetes kínai kurvámhoz; „kicsi csipös” – mondja majd alighanem, és közben vigyorog, mint a mandarin. Utána feltehetően ismét ingatag hegyet épít kajából, aminek már a fele is éppen elég lenne, de nem. Pakol, pakol, pakol. Később majd utánam jön valami ürüggyel, és megnézi, hogyan haladok a koszttal; „jó éhvágya!” – valahogy így szokta mondani. Imádom. Meg fogom szöktetni.

Szürke, hidegrázós másnaposság – a Duna fölött egy parányi repülő repked, valami hatalmas vásznat vonszol maga után, amire – gondolom én – valami fontos üzenetet írtak. Nem tudom, mi lehet az, innen képtelenség leolvasni: csak egy másodpercre bukkan fel, aztán eltűnik a házak mögött, amik amúgy a Dunát is eltakarják. Ha nem csak másnapos fasz lennék, hanem milliárdos, másnapos fasz, egészen biztosan kibérelnék egy ilyen repülőt, hogy e fennkölt módon fejezzem ki éppen aktuális érzéseimet. Égre írni egy csomó trágárságot – az volna ma jó.

A tegnap este szomorú mérlege: egy rakat sör és vodka, egy csomó hátbaverés és vállonütés, ölelésből úgy nagyjából három és öt között, három kerekes székes bajtársnak segítettem bejutni egy műintézménybe éjféltájt, ahol nem volt rámpa, aztán öt körül kijutni segítettem nekik. P. bajtárs pedig csajozás közben elaludt a táncparketten, és valaki ezzel egy időben úgy pofán vágta, hogy nagy lila hurka nőtt (szerintem a jobb) szeme alatt. Nem vicc.

A végén pedig M. elvitt egy darabig a motorján. Nem nagyon mertünk trükközni, mert nem volt rajtam bukósisak – a menetszél kérlelhetetlenül józanít, robogtunk bele egyenest ebbe a taknyos mai napba. Sosem voltam nagy rajongója a szakágnak, és ma hajnalban sem tértem meg, de azért ez jól esett. Nő mögött ültem motoron. Ezt is megértük.

Óvodával szemben lakom, és ilyenkor van a délelőtti legeltetés ideje. Rálátok az udvarukra, és látom innen fentről, amit az óvónénik onnan lentről nem: hogy mi zajlik az udvar legszélén, a bokrok között. Ez némi büszkeséggel tölt el, függetlenül attól, hogy az ég adta világon semmi érdekeset nem csinálnak ott a kölkök, csak klikkekbe, néha párokba szerveződnek, elvétve egy-egy magányos farkas – s az udvar hierarchiájában betöltött pozíciójától függetlenül torkaszakadtából üvölt az összes. Egyszerre. Erre ébredtem, meg hogy egyenesen a pofámba süt a novemberi nap a reluxán át. Nincsenek ma reggel színpadképes gondolataim.

Két kondenzcsík tart magabiztosan egymás felé a napsütötte égen, lejjebb nagydarab ragadozó madár kering, nagyjából a szemközti ház felett. Nem tudom, milyen fajta. Talán keselyű. Remélem, hogy az.

Berúgott az Álommanó, s bár tiszteletét tette szerény hajlékomban, érkezése pillanatában látszott rajta, hogy ma képtelen lesz ellátni a feladatát. A padlón fekszik, büdös és horkol. Én pedig piros szemmel klimpírozok.

A hold, mint egy C betű – „cé, mint cökken”; felbukkant a szemközti háztömb mögött, s e pillanatban észveszejtő sebességgel emelkedik. Valamikor most hallom majd meg az első troli csörömpölését a Kárpát utcában – kigyúlnak a lámpák a szemközti ház néhány lakásában; remekül belátni: görnyedt kísértetek főznek mindjárt kávét hálóingben odaát.

Hágába kéne vitetni, és szigorúan elszámoltatni azt a néhány barmot, aki ezért felelős. Hogy hétkor viszik el a szemetet, hogy nyolckor van az első óra, hogy szintén nyolckor kezdődik a köztisztviselők napi robotja, hogy korán kelésre kárhoztatott, karikás szemű emberhordák ölik egymást álló nap a városokban, pusztán azért, mert nem tudták kialudni magukat.

Semmi baj nem történne, ha kilenckor nyitna a patika, és tízkor a piac. Mint álmatlan üzenem a többi álmatlanoknak: tessék hagyni aludni mindenkit, aki tud.

„Fohászkodik még egy csöppet, mielőtt írni tér” – megszoktatták ma este vele a lepörzsölt disznó szagát, holott alapvetően menthetetlenül városi gyerek. Legfeljebb akkor hagyja el a Körút, a Pannónia utca, az Ipoly utca s a Duna által határolt négyszöget, ha inni kell menni – és legfeljebb akkor hagyja el a várost, ha legalább egy halottja van vidéki földbe temetve. Romkocsmába pedig csak akkor teszi be a lábát, ha valóban lelkes.

Úgy mesélték el nekem ma a földszagot, az arcomba csapó hajnali szelet, a paprikaföldet és a hagymát (utóbbi hatását ismerem: a jóféle onnan ismerszik meg, hogy az első metszés megejtésekor mintha könnygázgránátot vágnának a konyha közepébe), a sült vért meg azt, hogy az állat belébe beletöltik az állatot; enyhén bepálinkázva, aztán meg nagyon – ma úgy mesélték el, hogy végül mégis részese akarok lenni e szertartásnak. Megsiratni a disznót reggel, és megenni a disznót este.

Őszintén haragszom a vegákra, amiért indokolatlanul sok ártatlan növényt mészárolnak le. Enné a növényt a disznó inkább, aztán pedig lásd, mint fönt. A nagydarab hentesek meg különben mindig szimpatikusabbak voltak, mint a bioboltok patikaszagú macái.

És voltam oly lelkes, hogy mágiát csináljak a romkocsma egyik pohárba helyezett mécseséből – mindössze egyetlen papírgalacsin kellett hozzá. A már-már megrendítően udvarias pincér először megpróbálta elfújni, „mer neharagudj, de ez kurvabüdös”, mint hogy azonban ez nem jött össze, amúgy gálánsan rálöttyintettem a lángra egy fél decit a sörömből. L. akkor a mosdóban volt, így pont nem láthatta a görögtüzet. Töredékmásodperc: döbbent arcok és megnyúló árnyak a hirtelen kifakadó narancsfényben – aztán félhomály és orrfacsaró bűz. Flambírozott sör, flambírozott mécses. L. szűkszavú kommentárja ekképp hangzott: a füstölt üveg úgyis többet ér, mint a sima.

Íme hát egy újabb kocsma, ahol mától ingyen ihatok. Tiszta haszon.